Túlélni az életet

Túlélni az életet

1.Fejezet

APA

-Apád meghalt. Apád meghalt,Amanda! - mondta egy hang a telefonba, de én már nem értettem, az agyam elborult és már a lábamon is alig álltam. Mintha nem lettem volna magamnál. Akaratlanul leültem a kanapéra, és a kezemet a telefonnal együtt a mellette lévő kis asztalkára tettem, és csak néztem. Majd pár másodperc múlva felemeltem a kezem, és a fülemhez tettem a telefont, ami akkorra már megállás nélkül szólt.
-Itt vagyok, anya - sóhajtva mondtam minden szót, nem bírtam. Nem! A mellkasomban a szívem úgy dobogott, mintha kést forgatnának benne.
-Jól vagy, Ami? - kérdezte egy hang mögöttem. Megfordultam és ott állt Kristen, az én legjobb barátnőm. Gyönyörű szőke haja volt, miniszoknyát viselt, és egy rózsaszín, félvállas pólót. Ő volt az iskola bálványa. Mindenkit elragadott tökéletessége. Az egész lány egy playboy nyuszira emlékeztetett. De nem volt mindig ilyen. Régen, mikor megismerkedtünk, mindenkinek ugrott a szavára, halk szavú, visszahúzódó, nagyon könnyen befolyásolható lány volt. Mára egy hülye kis divatpicsává vált. Nagyon szerettem, de mostanra már teljesen elszállt magától. Mindenbe beleköt, bármit csinálok kiröhög, pedig ő se tökéletes, csak kívülről. De hát ez vagyok én, csak tűrök, tűrök és tűrök.
-Krisi, nem halaszthatnánk el a pizsi partit jövőhétre? - kérdeztem, és közben kinyomtam a telefont.
-Megőrültél? Mond Ami mi történt veled? Fogadjunk megint anyád volt! Ó, vajon a kicsi lánya nem tanult rendesen, és ezért nem engedi bulit tartani?
-Kristen állj le! - felforrt bennem a düh. Hogy beszélhet így? Tisztában voltam vele, hogy milyen, de ilyet még sose mondott!
-Óóó, mivan már anyuci pártját fogod?
-Kristen....apa meghalt.
Nem akartam neki elmondani, mert már párszor eszembe juttatta, hogy ő nem az a lány, aki nekem egykoron a legjobb barátnőm volt, akibe megbízhatok, aki támogat, aki majd megvigasztal...De muszáj volt elmondanom. Egyébként meg úgyis kiderült volna. Nem kerülhettem el.
-Nem tudnád egy napra félretenni?
-Apa meghalt! Felfogtad? Nincs kedvem bulizni.
-Majd rágódsz rajta holnap, este beiszol, és el is van felejtve.
-Krisi kérhetek egy szívességet?
-Persze. Ugye Willről lenne szó? Haha,nekem is nagyon bejön a csávó. De ha nincs merszed elhívni, majd én elhívom neked.
-Menj haza.
-Tessék?
-Azt mondtam, menj haza,kérlek.
-Miért?
-Krisi semmi életkedvem nincsen, kérlek hagyj egy kicsit egyedül!
-Oké te tudod. De estére szép legyél nekem! Ja és nem ártana felhívnod a takarítónőt, nem akarom, hogy azt mondják, hogy rosszul választok helyet a buliknak.
-Krisi nem lesz itt semmilyen buli!
-Megjött apa. Na pusszantalak, aztán ne hozz rám szégyent! - azzal csücsörített, és egy puszit küldött felém, majd integetett és elment. Az ablakból figyeltem ahogy beszáll a Ferrariba,a motor felbőg és elindulnak.
Egyedül maradtam. Szó szerint egyedül...

2.Fejezet

ANYA

Becsaptam az ajtót és összeestem. Hogy tudatosan - e, nem tudom. Felhúztam a lábam, átkaroltam a térdem, és sírtam. Nem tudtam elhinni... Apa meghalt. Száz meg száz kép futott át az agyamon, emlékek, jók és rosszak. Láttam ahogyan futok előle, majd Ő elkap, és felemel, közben azt mondja, sosem veszítlek el. Láttam, amikor mérgesen bevágtam előtte az ajtót, mert nem engedett el itthonról. Mindent láttam, mindent, amit közösen éltünk át. Láttam az utolsó pillanatot, amikor együtt voltunk. És akkor bevillant az agyamba, hova is ment? Nem figyeltem amikor köszönt, csak robotként rávágtam hogy szia apa, míg Ő egy puszit nyomott a fejem búbjára. Kristennel épp az első házibulimat szerveztük, és nagyon el voltam vele foglalva. De álljunk csak meg egy pillanatra! Azt se tudom, hogyan halt meg! Gyorsan felugrottam, és talpra álltam,de nagy hiba volt, mivel annyira megszédültem, hogy el is estem. Nem baj, csak azért is felállok, és elmegyek azért az átkozott telefonért. Most valamivel lassabban álltam fel, és a falba kapaszkodtam támaszként. Felálltam. Nem tudtam, hogy fussak - e a telefonhoz, vagy zombi módjára menjek érte. Elmentem a kanapéhoz és leültem, majd a kezembe vettem a telefont. Ott volt, ahol hagytam. Bepötyögtem anya számát, majd a fülemhez tettem, közben egy nagy levegőt véve. Vedd fel anya!
-Szia kincsem! Rögtön hazamegyek, nyugodj meg kérlek! Otthon mindent megbeszélünk! - szólt bele a telefonba. A mondatokat csak úgy hadarta, mintha már várta volna a hívásom.
-Anya én nem bírom - és kitört belőlem a zokogás.
-Nyugodj meg Ami! Már indulok is!
-Anya siess haza, kérlek!
-Mrs.Bell! - szólt egy hang a háttérben.
-Ki van ott anya?
-Csak a főorvos úr, biztosan egyeztetni akar. Még ezt meg kell csinálnom,de utána azonnal megyek haza!
-Szeretlek!
-Én is! - és azzal letettem.
A főorvos úr? Mintha anya azt mondta volna, hogy egész nap egyedül van a pácienseivel. Fura volt. De most mégse ez izgatott a legjobban...Anya pszichológus, így érthető, hogy nincs a főnökével, csak ritkán. Nagyon jól csinálja a dolgát, egyszer szerencsém volt megnézni.Ő foglalkozik a legbetegebbekkel, a legnehezebb csoporttal a pszichiátrián. Lehet, hogy egyszer nekem is szükségem lesz pszichológusra? Lehet, hogy apa halála után én is depressziós leszek? Nem tudom. A depressziósokra mindig úgy tekintettem, mint akik nyűglődnek. Hogy lehet valaki a tudatában beteg? Ezek csak beképzelik maguknak, és addig emésztik, hogy betegek, amíg már teljesen elborul az agyuk, és terápiára szorulnak. Ez nem egy betegség.
Addig gondolkoztam, amíg anya haza nem jött.
-Szia Ami! - nyílt az ajtó, és anya már fordult is, hogy becsukja. Ügyetlen volt, mert a keze tele volt iratokkal. Odarohantam, és megöleltem. Szó szerint a nyakába ugrottam.
Gyönyörű nő volt!Rövid szőke haja volt,egy leggingset vett fel hosszú felsővel, és egy fekete, Retros szandállal.
-Anya! - kezdtem sírva.
-Jól van drágám - fél kezével átölelt, majd én elengedtem, hogy le tudja rakni a papírjait.
-Amy...tudom, hogy most nagyon nehéz...
-Apa szólított mindig Amynek!
-Ne haragudj, ha nem szeretnéd...
-De! Szólíts csak nyugodtan Amynek.
-Amy, gyere üljünk le a kanapéra - biccentett a fejével, és elmosolyodott. Felismertem azt a "terápiás" mosolyát. Mindig ezt a mosolyát használta, amikor szomorú voltam, és beszélgetni akart velem.
-Tudod, hogy apa nagyon szeretett téged! Gondolj arra, hogy most odafentről lenéz ránk  és biztos nem azt szeretné látni, hogy mi itt sírunk utána. Nagyon jó ember volt, és így kell rá emlékeznünk.
-Hogyan halt meg?
-Tessék? - mintha nem értette volna, de láttam a szemében, hogy csak időt keres egy hazugságra.
-Hogyan halt meg Apa??
-Autóbaleset volt - mondta, majd lenézett a földre.
-Hogy történt?
-Nem tudom kincsem. Még majd ezután megyek a rendőrségre.
-Komolyan anya? Ilyen hülyének nézel? Felhív téged egy ember, hogy meghalt a férjed, és te meg se kérdezed, hogyan történt?
-Nyugodj meg Ami. Nem akartam, hogy felzaklassalak ezzel. A baleset úgy történt, hogy apa hazafelé tartott hozzád! Éppen velem beszélt telefonon, ugyanazon az úton jött, mint amin szokott. Elköszöntünk egymástól, és a többit már a rendőrtől tudom...Az egyik kanyarban, tudod a Rose streetnél...- és akkor megcsörrent a telefonja. Pont most! Láthatólag megkönnyebbült, hogy nem kell tovább mesélnie.
-Igen? - szólt bele.
-Ki az? - suttogtam.
-Igen, persze. Elnézést. csak hazajöttem a lányomhoz. De, máris indulok. Kb. fél óra. Köszönöm. Viszonthallásra.
-Ki volt az anya? - de ő már állt fel, és nyúlt a táskája után.
-A rendőrségről hívtak, hogy hol vagyok. Mint mondtam, megígértem nekik, hogy műszak után bemegyek. Bocsáss meg Ami, de mennem kell! Nem tudom mikor érek vissza.
-Kérlek hívj fel utána!
-Rendben kincsem. Menj fel a szobádba, és addig foglald el magad! Nem szeretném, ha ma este bárhová is mennél.
-Oké anya,szia!
-Szia!
De abban a pillanatban, mintha tűt szúrtak volna a szívembe. Apa is így halt meg. Mi van, ha anyát is baleset éri út közben. Odaszaladtam hozzá és megöleltem.
-Szeretlek anya, nagyon szeretlek!
-Én is szívem!
Ezután elengedtem és megtöröltem a szemem.

3.Fejezet

Buli

  Az NCIS - t néztem, mint minden hétfő reggel. Imádtam a sorozatot, már mind a 11 évadot kívülről fújtam, és még így is mindig meg tudtak lepni. Pont kezdésre értem fel a szobámba, tökéletes időzítés!És akkor történt egy autóbaleset. A mai téma egy autóbalesetnek a kinyomozása volt.A távirányító után kaptam és kikapcsoltam.
-Rohadjatok meg! - kiabáltam idegességemben, majd megint előtört belőlem a zokogás.
 Nem bírtam tovább egyedül. Anyának pont most kellett elmennie! Kristennel meg nem lehet ilyeneket megbeszélni...Tyler!Ott van Tyler. Ohh de jó, hogy van egy tesóm!
  Tyler a bátyám volt, rendőrnek tanult, és most épp továbbképzésen volt. Imádtuk egymást,de mostanában az egyetem miatt nem lehettünk olyan sokat együtt, amit nagyon sajnáltam.
  Már tárcsáztam is a számát. Ez az,kicsöng!Ezek szerint most pont ráér.
-Heló Ami,miújság? - a hangján lehetett hallani mennyire örült a hívásomnak.
-Szia Ty, beszélhetnénk?
-Persze hugi, miről lenne szó? - a hangja még mindig vidám volt. Egy gondolat szaladt át a fejemben, mi van, ha ő nem tudja? De már késő volt, mire végiggondoltam volna, ki is mondtam.
-Ty én ez nem bírom! Nem tudom elviselni! Kérlek gyere haza!
-Mi a baj Ami? Mi történt?
-Ty...én - nem tudtam mit kéne csinálnom. Elmondjam neki?De hogyan?
-Ami mi történt? - már nem csengett a telefonba az a vidám hang.Teljesen elhalt. Átvette helyét a kétségbeesés.
-Apa meghalt - fakadt ki belőlem.
-Micsoda? - nem akarta elhinni.
-Apa ma meghalt egy autóbalesetben, amikor hazafelé tartott!
-Ami ez biztos? Kitől tudod? Anya mondta?
-Igen, anya mondta.
-Hogy történt? Anya hol van? Nekem mért nem szólt?
  Csak hallgattam a sok kérdést. Nem bírtam. Gyenge voltam.Sosem éreztem magam ilyen gyengének. Összerogytam, és az ágy lábának dőlve sírtam. Miért pont Ő? Miért pont mi? Miért velünk történik? Miért az ártatlan apámmal?
-Amanda, ott vagy? Haló? Amanda!
-Ty gyere haza!
-Persze, hazamegyek - hallottam az elhalást a hangjába. Sosem hallottam még ilyen letörtnek. Olyan magabiztos volt mindig, olyan kisugárzással rendelkezett, hogy azt bárki megirigyelhette.
  És akkor csengettek. Ki a franc ez? Húzzon a picsába, de komolyan! Hagyjanak engem békén az emberek! Utálok mindenkit! Utálom a világot!
  És mi van ha anya az? Vagy apa? Talán nem is ő balesetezett, csak félreértés volt az egész! Újra sírni kezdtem, de ezek már ezúttal az öröm könnyei voltak. Mosolyogva rohantam le a lépcsőn.
-Apa! - kiabáltam, majd feltéptem az ajtót.
-Heló Ami - és akkor láttam meg Kristen szinte már gúnyos pillantását.
-Azt hittem megbeszéltük!
-Jajj Ami, gyere bulizzunk! - ezzel átkarolt, és a nagy tömeggel berontottak a házba.
  Lelöktem a karját a vállamról és elkiáltottam magam.
-Húzzon mindenki haza!
-Ne csináld már! Miért nem hagyod hogy bulizzunk egy jót? - kérdezte Kristen.
-Azért, mert ennek most nincs itt az ideje! És egyébként is, nem engedtem meg, hogy itt tartsátok a hülye bulitokat!
-Nyugi Ami drága, tudtuk hogy, ez fogod mondani, már fel vagyunk készülve! - és akkor azt hittem, feladta. De tudhattam volna, hogy Kristen nem ilyen könnyű eset. Gúnyos mosolya rögtön elhessegette a győzelem mámoros érzését.
-Ha harc, hát legyen harc! - kortyolt egyet az italából, miközben én tétlenül néztem, mi történik. Két fiú ragadott meg, és bárhogy rúgkapáltam, nem eresztettek. Mintha csak egy filmben lennék, vagy talán ez annál is rosszabb. Bezártak a saját gardróbomba....

4.Fejezet

Ty

 Nem emlékszem semmire.Valószínűleg aznapra már túl sok volt nekem. Hirtelen a sötétség helyét átvette a fény. Felébredtem. De a fény nem tudott minden helyet megvilágítani. A testemet újra elöntötte a bánat, a fejemet szomorú emlékképek lepték el, és a lelkembe kétségbeesés költözött. Az arcomra rászáradtak  könnycseppjeim. Ó, hát így aludtam el. Álomba sírtam magam. Valaki a kezem után nyúlt és felhúzott, de én csak hunyorogva bámultam a fényözönbe. Nem akartam kimenni a gardróbból, de nem volt erőm ellenkezni.
-Ami!
Nem tudom ki volt az, de ismerősen csengett a hangja. Ha nagyon összpontosítottam volna, és végiggondolom a dolgokat, magamtól is rájövök, de nem bírtam. Elhagyott az erőm. Az idegen karjába estem.
-Hugi jól vagy?
Tyler! Igen, ő volt az. Gyorsan felkapott, levitt a nappaliba, és a kanapéra fektetett. Hozott egy gyapjú takarót, amivel betakargatott. Imádtam betakarózni. Miután betakart, tekintete megpihent az arcomon. Ránéztem, de hirtelen elkapta és szaladt a konyhába.
-Rögtön megyek hugi, csak felteszek egy teát.
Kába voltam. Értettem a dolgokat, amik történtek, az agyam befogadta a felé érkező információkat, de mintha egy pajzs visszaverte volna. Nem gondolkodtam, csak feküdtem. Sose voltam begyógyszerezve, drogozni se drogoztam soha, de ezt az érzést talán ehhez tudom hasonlítani. Mégis jó érzés volt. Igen, jó volt! Nem csak bámultam magam elé, hanem élveztem is.,Nem csak unatkozva feküdtem, hanem mintha lebegtem volna az életben. Olyan mámorító volt, olyan édes érzés. Nem is gondolkoztam, csak voltam. Csak lebegtem két világ közt a semmiben. Vajon ez a fáradságnak tudható be? Vagy ezt nevezik depressziónak? Nem élni,csak lebegni az életben.

5.Fejezet

CSALÁDI TALÁLKOZÓ

-Hogy kerülsz te ide? - kérdezte egy döbbent hang.
-Neked is szia!Anya...-mondta beletörődve egy másik.
-Mikor jöttél?
 Nem tudtam, hogy ez álom - e vagy valóság. Nem láttam, csak néha halvány, homályos képeket. A hangok, amiket hallottam néha elhalkultak,néha pedig teljesen eltűntek.
-Miért nem szóltál?
-Miről? - bár kába voltam, még így is hallottam, hogy keveredik a meglepődöttség, az ártatlanság és a félelem egy hangban.
-Kérlek, legalább most ne tegyél úgy, mintha nem is az anyám volnál!
Tyler? Ez Tyler lenne?
-Hogy képzeled hogy, beállítasz ide két év után, és még csak nem is szólsz!
-Anya, apa meghalt! - törtek ki Tyból a szavak. Mintha zokogást hallottam volna a hangjában. Nem,az nem lehet! Ty sose sírt. Ty egy kőszikla, egy rendőrkapitány, a gimi bálványa, egy tökéletes srác. Lehet, hogy az egész csak az elmém szüleménye, a hangokhoz képzelt képek, amiket a gondolataimban hoztam létre.
Anya nem szólt semmit, semmit se tudott. Annyira sajnáltam, hogy nem láthattam az arcát, hogy nem kelhettem fel, és ölelhettem meg. De várjunk csak! Miért is ne ölelhetném meg? Miért is ne láthatnám az arcát? Mi akadályoz meg?
Ki akartam nyitni a szemem, de nem ment. Mintha egy álomból akartam volna felébredni. Erőlködtem. Elképzelem, ahogy felkelek, és vége ennek az álomnak. Ahogy kimászom az ágyamból, és átszaladok anyáék szobájába. Felkeltem őket, majd bemászom közéjük, hogy rosszat álmodtam. Elképzelem, ahogy megint ott vagyok apával.
Már legyőzhetetlenné váltam. Már minden erőmet belevittem abba, hogy a szememet kinyissam és felkeljek. Mindennél jobban akartam ezt! Elfáradtam, de nem adtam fel! Most a lábamat próbáltam megmozdítani. Éreztem, hogy ösztönösen felülök és talpra állok.
-Ami! - ez biztos anya! Nem láttam, de elindultam felé, hogy megölelhessem.
Csak tántorogtam. Nem volt stabil a járásom. Megpróbáltam beszélni anyához, de csak egy morgás jött ki a torkomon.
Vége, nem bírom tovább! Abbahagytam az erőlködést, és megpihentem.
Feladom.
Hirtelen elszáll belőlem az erő, és csak zuhanok a sötétségbe.
-Amanda! - kiált utánam egy hang, és elkap egy kar.
De én már megint boldog vagyok,mert az álmaim szebbek mint a valóság...

6.Fejezet

Az igazgatói iroda

-Apa, ez a legszebb ajándék amit valaha kaptam!
-Szeretlek!
-Én is szeretlek...

***

Felébredtem. A nap sugarai besütötték a szobát, de én mégis fáztam. Felültem a kanapén, amin tegnap este óta aludtam. A valóság úgy ütött fejbe, mint ahogyan a szomorúság szorította össze a szívemet.
Apa meghalt, jelent meg újra a gondolat a fejemben. Vajon képes leszek valaha e gondolat nélkül kelni?
-Ty! - dörgöltem meg a szemem. Ez olyan jó érzés volt. Olyan érdekes hangot adott a szemhéjam és a szemgolyóm súrlódása.
-Ty! - nyögtem megint. A hangom most leginkább egy 4 éves kislányéra hasonlíthatott, aki nem kapta meg a Barbie-át, és most a hattyú halálát játssza, és mindenért hisztizik.
Ty még mindig nem jött. Nagy nehezen feltápászkodtam, és elbotorkáltam a konyhába, ahol már várt egy bögre kakaó, egy doboz amerikai keksszel, és egy levéllel.
Jó reggelt Hugi!
Elmentem, mert nem hagyhatom csak úgy ott a sulit! Már mindjárt itt a hétvége, hamarosan jövök.
Nagyon szeretlek Ami,kitartás! Én mindig itt leszek neked.
Ty
-Kösz tesó! - mondtam. Hirtelen elszállt belőlem a fáradság, és a helyét átvette a düh. Hogy hagyhatott itt? Mikor a legnagyobb szükségem lenne a támogatásra, az összes ember eltűnik. Bezzeg, én mindig mindenkinek ott vagyok!
Megittam a kakaóm és átöltöztem. Felvettem az egyik kedvenc ruhámat. Emlékszem, hogy apa mindig a padon aludt, amíg mi anyával a boltokat jártuk. Ennek a ruhának is ez a története.
Belemerültem a gondolataimba, majd megpillantottam a naptárt.
-Atyavilág ma szerda van! - még a lélek is megfagyott bennem.
Gyorsan felvettem a táskámat, és rohantam a suliba.
Az ajtóban megtorpantam. Nem kéne feketét felvennem? Vagy amíg csak lehet, titkoljam? Bár Kristen úgyis mindenkinek elmondta.
Visszafordultam és átöltöztem, ezúttal lassan. Nem volt sok fekete ruhám, kivéve azt a pár koktél ruhát, amiket ünnepélyekre szoktam felvenni. A gardrób szekrény anyáék szobájában volt található. Vagyis, most már csak anya szobájában... Előkotortam egy fekete alakos pólót, és egy leggingset. Még jó, hogy a táskám fekete. Kerestem egy sötét kabátot, és a szintén sötét bakancsomat vettem fel. Rápillantottam az órára. 10:30. Negyedik órára beérek.
Az úton a tekintetem végig a földre szegeztem. Minden apára emlékeztetett. Az út, amin annyiszor hozott haza, az út, ahol gesztenyét szedtünk anyának, és a kutyákat sétáltattuk esténként.
Felszálltam a metróra, és előkotortam a táskámból a fekete körömlakkot, amit még otthon söpörtem bele. Gyorsan lemostam az élénk piros lakkot, ami szerencsére nem géllakk volt. Felkentem a fekete festéket, és reménykedtem, hogy minél hamarabb megszárad, még mielőtt elkenem.
A metróra egy jegyellenőr szállt fel. A kurva életbe, nincsen jegyem! Egyébként is mit keres itt 10-11 órakor az ellenőr? Még csak forgalom sincs!
Gyorsan elkezdtem kotorni a táskámban, hátha lesz valahol elfeledve a legmélyén egy jegy, de meg is bántam. Az ellenőr kiszúrt magának, és elindult felém. Már csak ez hiányzott az életemből!
-Jó napot kisasszony! Megkérdezhetem mit keres itt iskolaidőben? - egy bajuszos, magas, vékony férfi volt, dörmögő hanggal. Baseballsapkát viselt és egyenruhát, ami miatt inkább utcasöprőnek néztem volna, mint jegyellenőrnek.
-Jó napot! Igazoltan hiányzom az iskolából, de most éppen odatartok - mosolyogtam a legcukibb kislányos arcommal.
-Láthatnám az igazolását?
Mit kukacoskodik itt?A francba!Most mit találjak ki?
-Ha nem baj, most nem kotornám elő a táskám mélyéről - a táskámat az ölembe húztam. Ellenőriztem a cipzárját, és szorosan fogtam, nehogy elvegye.
-Nem értem miért ilyenek a mai kölykök! - kiabálta felbőszülten - Miért kell mindig iskolaidőbe beszervezni a programokat? Ha az én gyerekem lennél, már rég elkalapáltalak volna. Ki az apád, hogy nem nevel meg?
-Na, csak, hogy tisztázzuk a dolgokat! - álltam fel most már nem csak a metrótól rázkódva, hanem az idegtől is. - Nem én vagyok az, akit meg kéne nevelni! Semmi köze hozzá, miért hiányzom! Ez az iskola az én dolgom, nem pedig a magáé! És nem tudom, ki ordibál nyíltan a metrón velem, csak azért, mert bal lábbal kelt fel. Az apámat pedig a szájára ne merje venni, mert magasról leszarom a tiszteletet, és a végén még olyat teszek, amit nem akarok! Ja, ha már itt tartunk, magának vannak gyerekei? Remélem nem úgy lesznek nevelve, mint ahogy maga lett. Esetleg vehetne pár leckét az apámtól - az utolsó mondatot már inkább gúnyosan, mint idegesen mondtam. Talán még kacsintottam is hozzá.
-És ha nem bánja, most leszállnék. Mert még a végén elkések az iskolából - igen, ezt már tényleg gúnyosan mondtam.
Megkönnyebülten indultam a kijárat felé a táskámmal a karomon, amikor egy erős kar utánam kapott.
-Nem mész te sehová! Velem jössz az iskolába!
-Engedjen el, mert feljelentem!
-Amíg nem engedlek el, nehezen tudsz kis szívem - most rajta volt a sor, hogy kacsintson és kivillantsa hiányos fogsorát.
-Segítség! Kérem valaki! - de ilyenkor már egy cseppnyi reményem nem maradt, hogy kiszabadulhatok.
Magához szorított, és kilökött az ajtón. Sírni tudtam volna, de az idegességtől még erre se maradt erőm.
Csak vártam, hogy csoda történjen!

***

  Ez a szatír úgy rángatott, hogy a keze nyoma megmaradt a karomon.

 -Eresszen már el! Ha nem teszi sikítok! - fenyegetőztem, bár inkább kétségbe esett kérlelésnek hangzott.

 -Ha sikítasz, nagyon megbánod! - mormolta a fülembe.

 -Miért, mégis mit fog csinálni? Felír egy büntetést?

 -Biztos akarod tudni? - na, ez egy elgondolkodtató válasz volt. De mégis annyi ember van itt, valaki biztosan segítene! Vagy nem?

Már késő, a sikoly elhagyta a számat. Teljes torokból ordítottam, mire a pasas elengedett, én pedig futásnak eredtem. Futás közben már elegen figyeltek az akciómra, ezért inkább a levegővételre koncentráltam, és abbahagytam a kiabálást.

Az iskola felé vettem az irányt, hátha még azelőtt elérem, hogy az ellenőr utolér.

Hátranéztem. A férfi sehol. Kétségbeestem, és csak nézelődtem, miközben lelassultam. Csak az arcot és egyenruhát kerestem, mással nem is foglalkoztam. A fejem ide-oda járkált, míg valaminek neki nem mentem.

Az ellenőr volt az. Hátrahőköltem, és már kiáltottam volna, mikor elkapott, és a szám elé tette tenyerét. Kétségbeesetten kapálóztam, de nem volt haszna. Elkapott, és már csak arra várt, hogy kifárasszam magam. Végül feladtam.
A férfi maga előtt lökdösött, egyre csak jártuk az utcákat. Ha most egy filmben lennénk, pisztolyt vagy legalább egy kést szorítana a hátamhoz. Szinte már vártam, hogy hozzám érjen a fegyver csöve.
Nem tudtam hova megyünk, vagy meddig. Egyre csak a menekülésen járt az eszem. Minden egyes előttem elhaladó embernek a szemébe néztem, és suttogva annyit mondtam: segíts! De az emberek csak a saját dolgukkal törődtek. Jellemző. Még ha egy másodpercre is megláttam a szemükben a szándékot, a sajnálatot, leszegezték a fejüket, tisztázva magukban, ez nem az ő dolguk. Vajon, ha este látnák a hírekben az eltűnt lányt, majd másnap a holttestét, megbánnák?Ez olyan egyértelmű válasz volt, mégis elgondolkodtató.
A gondolataimat elhessegettem, ugyanis elérkeztünk az úticélunkhoz. Meglepődtem.
-Az iskolám?-tettem fel a kérdést,bár nem akartam.
-Fogd be!
-Jól van, na!
Ez valami elcseszett akciófilm? Vagy netalántán az igazgató egy kicseszett bérgyilkos, és én vagyok a következő áldozat?

Az ellenőr megnyomta a kapucsengőt, ám akkor váratlanul egy hang szólt bele ajtó nyitás helyett.
-Elnézést! Megtudhatom, mi járatban? - kérdezte a hang, ami valószínűleg a portástól származott.
-Egy kóborló kis cicát hoztam az utcáról - nevetett.
Kóborló kiscica?Most komolyan?
-Hmm,jöjjön - nevette el magát a portás, és esküszöm, még a gúnyos mosolyát is láttam magam előtt.
Belökdösött a kapun, majd becsukta maga után. Aztán végig az előkerten, és fel  lépcsőn. Végül megálltunk a portásfülke előtt.
A portás segítségére nem számíthattam, ugyanis egy kiállhatatlan nőszemély. Van egy - két kedvence a diákok közül, de a többit meg tudná fojtani egy kanál vízben. Utáltam! És ezzel csak még több rossz pontot szerzett magának. Komolyan, ha vége lesz ennek az egésznek, összehozom őket! Sőt, még az esküvőjüket is megszervezem, csak legyen már vége!
-Jó napot hölgyem! - hé, engem is így üdvözölt, csak nekem nem emelte meg a "kalapját".
-Szólítson csak Lydiának - mosolyodott el.
-Szóval Lydia! Ezt a lánykát a metrón kaptam el, éppen rosszalkodott - ez az ember beteg? Mégis mit érthet azon, hogy "rosszalkodott"?
-Hát, az bizony komoly következményekkel jár - bólogatott, és még a mutatóujját is felemelte, hogy szavainak nyomatékot adjon - köszönöm Mr...
-Esmond. Szólítson csak Esmondnak!
-Köszönöm, Esmond. Innentől átveszem - és már nyúlt is felém a nő.
-Ha lehetne, inkább én adnám át az igazgatónak a teljes történet keretében.
-Az igazgató úr irodája..
-Tudom merre található!Köszönöm, Lydia! - majd elindultunk a tanári felé.
-Ne lökdössön már, tudom merre kell mennem! - annyiszor jártam már erre, legalább ezen a kis úton hagyjon békén!
-Fogd be a szád, mert összecelluxozom! - már mindent kinéztem ebből az őrült napból.
Elértünk a titkársághoz. Esmond bekopogott. Egy fiatal titkárnő nyitott ajtót, és elkerekedett szemekkel nézett minket.
-See..segíthetek? - még mindig csodálkozva állt ott.
-Az igazgató úrral szeretnék beszélni, ugyanis az egyik diákját ma a metrón fogtam el.
  A nő még mindig csak állt ott és nézett. Nem értette.
-Lógott - tette hozzá a férfi.
-Elnézést, de ez nem az igazgató, hanem az osztályfőnök dolga. A portán elintézik! - már csukta volna be az ajtót, de a mi kis szuper jegyellenőrünk kitámasztotta a lábával.
-Az igazgatóval akarok beszélni! - kiabálta.
-Mi a gond?
 Egy középkorú, öltönyös férfitől származott a hang. Feje kopasz, az öltöny alól pedig kidudorodtak izmai. Ez a mi igazgatónk. Mindenki csodálkozott, amikor megválasztották. Rá számítottak legkevésbé. De valamiért ő lett. A mai napig sem értem,hogyan, és miért.
-Az igazgató urat keresem! - mondta már kicsit sem idegesen Esmond.
-Jöjjön, foglaljon helyet az irodámban! - betessékelte az ajtón, majd egy másikon. Megkerülte az asztalt, megvárta míg helyet foglal az ellenőr, és ő is leült.
  Láthatólag nagyon illemtudó volt, de nekem még ez se tette szimpatikussá.
-Megkérdezhetném a nevét? - mondta komoly arccal az igazgató.
-Esmond. Esmond Ford.
-Mr.Ford Anthony Cook vagyok. Miben segíthetek?
-Ezt a lányt - rántott magához - a metrón fogtam el. Bizonyára lógott az iskolából.
-Megkérdezhetem a neved? - szólított meg ,minden köszönés és egyéb nélkül.
-Amanda Bell vagyok - biccentettem.
-Szóval Amanda - dőlt hátra - mit kerestél iskolaidőben a metrón?
-Igazgató úr, ez egy személyes ügy, amit természetesen elmondok magának, amint Mr.Ford távozik.
-Köszönöm Mr.Ford, hogy elhozta Amandát.
-Igazgató úr, én meghallgatnám mit mond ez a leányzó, mert biztos vagyok benne, hogy nem az igazat! - remek, ennél megalázóbb már nem is lehetne.
-Jöjjön, beszéljük meg, aztán elmehet - ezzel félre vonultak egy kis szobába, engem pedig magamra hagytak.
 Ajtó csapódott. Végiggondoltam az elmúlt órákban történteket. Honnan tudhatta Esmond Ford, akiről még életemben nem hallottam, hogy hova járok iskolába?
Mivel már régóta beszélgettek, odaosontam az ajtóhoz, és hallgatózni kezdtem .Akkor is mindig így csináltam, amikor apáék a szülinapi zsúromat szervezték. Hirtelen újra gyereknek éreztem magam. Az ajtón át csak szavak, néha mondattöredékek hallatszottak át. De ez így is nagyon fura volt.
-El kell vinnünk a lányt!
-Még nem........ideje!
-De tudod Richard.............tudni!
-Legszívesebben..........,mint az apját!
-Bírj magaddal,mert...........a főnök...
Hirtelen ajtó csapódott, és fájdalmasan talált el. A földre rogytam és, az utolsó emlékem az, ahogy Esmond felém hajol, és káromkodva azt mondja: látod én megmondtam!
Majd elsötétült minden.

7.Fejezet

Ki van a nappali közepén?

  A gyengélkedőn ébredtem. Sajgott a fejem, és a kemény, összecsukható ágy nyomta minden csontomat. Felültem, és megdörzsöltem a szemem. Szétnéztem a kis szobában, amit inkább raktárnak mondtam volna,mint betegellátónak. Tele volt tankönyvkupacokkal, és szekrényekkel, amik kitudja mivel lehettek tele.

-Felébredtél kedvesem? - mondta egy ""kedves"", női hang. Bár már nem tudtam kit hihetek kedvesnek, és kit ellenségnek. Hang alapján meg pláne. - Jó nagyot aludtál - a hanghoz egy női alak is társult.

-Hogy ke..kerültem ide? - kérdeztem a fejemet fogva.

-Elájultál. Sokáig tartott a tegnap esti buli, mi? - ez komolyan ilyen hülyének néz? Szerinte komolyan nem tudom, hogy az apámat megölték? Legszívesebben neki rohantam volna és addig püfölném amíg  lélegzik.

-Hány óra?

-Egy. A hatodik óra végére még beérsz. Ahogy a hetedikre ,nyolcadikra, faktra....- már most utálom az új védőnőt.

Tényleg ez a nő új!! Lehet, hogy neki is köze van Esmondhoz, és az "igazgató"-hoz?
-Szerintem megyek is órára - álltam fel támolyogva.
-Várj még egy kicsit édesem! Itt egy kis vizes rongy, szorítsd a fejedhez! - adta át a rongyot.
-Rendben, köszönöm! - Próbáltam mosolyogni, de nem igazán jött össze. A védőnő erőltetetten mosolygott és becsukta, vagy inkább bevágta mögöttem az ajtót.
Na, és most mihez kezdek? Indulás a bíróságra? Vagy felhívjam anyát? Esetleg induljak el órára, és fogjam az egészet a hülye fantáziámra?
Egyszer úgyis be kell mennem órára! Nem bújhatok el örökké.
A gondolat szárnyán elindultam fel a lépcsőn, a második emeletre. Két perc volt kicsöngetésig. Leültem a terem előtti padra, előkotortam a táskámból a kis tükrömet, és megnéztem az arcom. Csak azt láttam, amire számítottam. Az arcom sápadt, fehér, meggyötört, és fáradt volt. Már épp készülőben volt legördülni egy könnycsepp, amikor megszólalt a csengő, és az ajtó kinyílt. Egy egész osztály tódult ki rajta, szerencsére kis, cuki ötödikesek voltak, ezért nem bámultak úgy rám, mint a lányra, akinek épp most halt meg az apja.
Köszöntem a tanárnőnek, aki mosolygó arccal bólintott, és nyitva hagyta a termet. Leültem a leghátsó padba a fal mellé, a sarokba. Eltűnődtem azon, hogy milyen boldog volt a tanárnő, hogy ezekkel a vidám kisgyerekekkel foglalkozhat. Mintha selymes szőrű kiskutyák közül jött volna.
Beletúrtam a táskámba, és kiszedtem az angol tankönyveimet, a szótáramat, és a füzetemet. Mikor felnéztem, Kristen láttam bejönni. A rohadt életbe!Megint tökéletesen nézett ki!
Meglátva engem, félbeszakította a beszélgetést a két fiúval, és elindult felém. Kérlek istenem, csak ezt ne!
-Heló, Ami!
-Kristen, megkímélnél a gúnyolódásaidtól? Tudod, nem vagyok formámban.
Komolyan Ami? Ennél jobbat nem tudtál kitalálni?
-Hallottátok fiúk? Kíméljem meg a gúnyolódásaimtól - összenevettek, és én azon gondolkodtam, milyen jó lenne most a föld alá bújni. - Hát így kell üdvözölni egy barátot?
-Kristen, nem tudom, mi a bajod. Lehet, nem volt elég világos, hogy NEM akarok bulit tartani!
-Ami, Ami ,Ami.....Már tudom, mitől ment apád a sírba.
Megállt a világ. A szavak jeges késként szúrtak a szívembe, és megfagyasztották az időt. Hogy volt képes ilyet mondani? Hogy volt képes azok után, hogy apu annyira szerette, mintha a saját gyereke lett volna? Hogy volt képes?
Eleredtek a könnyeim, próbáltam visszafojtani őket, de nem ment. Nem bírtam. Az egyik nap még az álmaimat szőttem, az első házibulimat terveztem, a ruháimat válogattam, a magazinokat bújtam, és a legnagyobb bajom az volt,hogy elfogyott a diétás kóla.
Most pedig rám szakadt az élet összes gondja. Elveszítettem az édesapámat, a legjobb barátnőm átment hárpiába, a suliban mindenki úgy néz rám, mint egy falat húsra, és a tetejébe még valamit titkolnak is előlem. Kirohantam a teremből. A szégyen, és a megalázottság összefacsarta a szívem, és úgy éreztem, ennél nem is lehetne rosszabb. Az angol tanárom már csak az ajtóból nézett utánam, ahogy zokogva futottam a folyosón. Kettesével szedtem lefelé a lépcsőket, a könnyektől semmit sem láttam.
Hirtelen megcsúszott a talpam, és ráestem az oldalamra. Csak gurultam lefelé, amíg neki nem ütköztem a falnak. A hátamra fordultam,  és elterülve zokogtam. Mindig is féltem a fájdalomtól. Mindig is féltem, hogy egyszer leesek a lépcsőn, és megütöm magam. Nem attól féltem, hogy eltörik valamim, hogy betörik a koponyám, hogy talán soha többé nem tudok majd lábra állni, vagy talán meghalok. Csak a fájdalomtól féltem. És most itt feküdtem, ki tudja hány lépcsőfokot zuhanva és mégse fájt semmim.Nem fájt a hátam, az oldalam, a karom, a fejem. Semmim sem fájt. Hirtelen még a szívemet szorító láthatatlan kéz is eltűnt, és a könnyeim sem zavartak. Behunytam a szemem, és csak feküdtem. Kényelmes volt. Mintha a vízen lebegnék. Mintha a "víz" egy másik világba sodorna. Oda, ahol nem bánthat senki...

***

A hideg padló biztonságot nyújtó jó barátként láncolt magához. Fájdalmasan felkeltem, próbáltam sietni, nehogy meglássa bárki is, ahogy szánalmasan elterülve a földön fekszem. Azt reméltem, utánam jönnek, de senki sem jött. Amíg sírtam, szüntelenül vártam, hogy majd valaki hátulról átölel, és megvigasztal. De az egész folyosón csak én voltam.

  Miután szembesültem az igazsággal, hogy senkit sem érdeklek én és a gondjaim, elindultam a lépcsőn lefelé. Elmentem a portás fülke mellett, ki az ajtón, majd végig a sivár utcákon. A metrót nagy ívből elkerültem.
Elérkeztem a házunk elé. Nagy, sárga fala volt, hogy a kertbe ne lehessen belátni. A hatalmas, barna ajtó mellett ott volt a 11-es házszám, szintén sárgával. A fejemben egy újabb, őrült gondolat suhant át. Gyorsan előkotortam a határidő naplómat, hogy megnézzen hanyadika is van. 13. A tegnapi napot átaludtam, és 11-én vasárnap volt a buli, ami azt jelenti,hogy....apa 11-én halt meg.
Őrülten kotortam elő a telefont a táskámból. Kikerestem anya nevét a névjegyzékből, és már hívtam is. Hamar kinyomott. Kösz anya!
Előkotortam a kapukulcsot, kinyitottam, majd visszafordulva bezártam az ajtót. Elindultam a terasz felé a járdán, amit virágágyások, és kis bokrok kísértek. Vártam, hogy a kutyánk majd elém szalad, de úgy látszik, ma ő se nagyon foglalkozik velem. Bizony, nálad még egy csont is fontosabb Amanda!
A lakás ajtaja nagy meglepetésemre nyitva volt. Lenyomtam a kilincset, és nagy settenkedve kukucskáltam be a kis résen. Komolyan, kezdek megbolondulni! Besétáltam és halkan, már amennyire tőlem telt, becsuktam az ajtót. Ledobtam a táskám az előszobába, majd a nappalinkba sétáltam.
Nem tudom, ki lepődött meg jobban. Anya vagy én? Esetleg a kanapén ülő férfiak? A félkörívű kanapénkon három ember ült! Mind hátrafordult, és kérdő tekintettel nézett rám.
-Szia Ami! - köszönt meglepetten anya.
Leblokkoltan álltam a vendégeink előtt. Talán még a szám is nyitva maradt. Csoda, hogy nem csöpögött a nyálam, annyira el voltam képedve.
-Óóó milyen udvariatlan vagyok! - anya rögtön kihasználta a helyzetet, és amíg én a meglepetés hatása alatt voltam, ő kitalált valamit - Amanda, ők a rendőrségtől vannak. Gondolom, nem vagy kíváncsi a...
-De! Kíváncsi vagyok! - hirtelen felbátorodva félbeszakítottam anyát, és közbe magamban vihogtam. Na erre találj ki valamit!
-Szia, Amanda! Az édesapáddal történteket beszéljük meg! Szerintem nem szívesen hallanád a részleteket. Én már csak tudom, hiszen én is elvesztettem a nagypapámat gyerekkoromban - nyújtotta felém a kezét az egyik barátságos arcú rendőr - Ja, és Bob vagyok. Örvendek - rázta meg a kezem.
-Úgy gondolom, az apukám halála elsők között rám tartozik. Vagyis a részletek ugyan úgy, mint a következmények engem is érintenek! - a lelkem mélyén nem akartam hallani mi történt, de kezdett aggasztani a mai nap. Nem akarok még több titkot!
 Bob ránézett anyára, mielőtt válaszolt volna. Anya bólintott, és ezzel véget vetett Bob habozásának.
-Ez esetben foglalj helyet, Amanda! - mondta. Milyen kedves,hogy a saját lakásomban hellyel kínál!
-Szóval, ott tartottunk, hogy Mr.Bell a Floor street-nél megcsúszott, és kisiklott - mondta Bob.
-Várjon csak, nem azt mondta,hogy a Rose street-nél csúszott meg? - kérdezte anya.
-Ó, elnézést asszonyom! Tudja, már annyi minden kavarog a fejemben! - vágta rá, szinte reflexből Bob.
-Persze, csak folytassa! - bólintott anyám.
-Ahogy Mr.Bell fordult, a hátsó kerekei megcsúszhattak, majd a sebesség miatt kipördülhetett az árokba - vitte le Bob a hangját, és megállt. Hát ennyi lenne.
-Értem, köszönöm - hajtotta le a fejét anya. Talán azért, mert bólintásnak szánta,,talán azért, hogy ne lássák az arcán a fájdalmat.
-Hát, a mi munkánk ennyi lett volna! - Bob megköszönte anyának a segítséget, és még egyszer részvétét nyilvánította.
Ahogy kisétált Bob, felállt a másik kettő férfi, akik eddig csak némán ültek, és jegyzeteltek. Az egyik sötétkék ruhát viselt, a másik egy világosabbat. A sötétkék egyenruhás fickó megfordult, és a pillantásunk egy pillanatra találkozott. Hirtelen elkapta a fejét. De nekem elég volt az az az egy másodperc is, hogy rájöjjek, ezt az arcot láttam már valahol! Az arc minden vonása ismerős volt, de nem tudtam, honnan. A szemek, a ráncok, az összeset láttam már. Leültem a kanapéra gondolkozni, de nem jutott semmi sem eszembe. Ki lehetett az? Az összes ismerősömön végig mentem, az összes helyen ahová járni szoktam, de sehonnan sem tudtam volna felidézni.
Végül feladtam az arcok és a hozzátartozó nevek keresését a memóriámban. Ha fontos lenne,tudnám!
Már kezdtem volna mesélni anyának a ma történteket, mikor beugrott!Az az arc, amit már sose felejtek el, most sétált ki a kapunkon.
Abban a pillanatban tudtam, hogy amit az igazgatói irodában hallottam, nem a képzeletem volt. Apa nem balesetet szenvedett. Apát meggyilkolták!

8.Fejezet

Megtörni a megtörhetetlent

  

-Anya, Anya! Ezek büdös csalók!Anya, apát meggyilkolták! Anyaa!-kiabáltam anyát rángatva.

-Ami, Ami nyugodj meg! Kérlek! - próbált csitítani anya, de hiába.

-Megölték! Anya, megölték!- a kétségbe esésem már - már hisztérikusan hatott.

-Ami ülj le a kanapéra! Gyere, beszéljük meg! - mondta anya, és újra elővette a terápiás mosolyát.

-A férjedet megölték, és te le se szarod? Hagyjál békén! - nem tudtam, mi fájt a legjobban. Az, hogy rájöttem apa halálának okára, esetleg az, hogy anya nem áll mellettem, vagy a szavak, amelyeket késként hajítottam felé?

Nem tudtam. Rájöttem, hogy igazából semmit sem tudok. Hiába ráncigált ma végig a városon ez az alak! Hiába lettem kiütve, és hiába bogoztam ki a szálakat, semmit sem tudtam bizonyítani, és még ez a csekély "tudás" is kevés volt az esetleges bizonyítékok indíttatásához.

Felrohantam a lépcsőn a szobámba. Rá sem néztem anyára. De, ahogy futottam a korlátot markolva, belém nyílalt fájdalmas tekintete. Magam előtt láttam azt a megtört, kudarcba fulladt arcot, amit én okoztam neki. Amit nekem köszönhet. Visszafordultam volna, de az érzelmeim csak vittek előre. Bevágtam magam mögött az ajtót, és nekidőltem. Ugyanott tartottam, mint pár nappal ezelőtt. Mint, mikor hazaküldtem Kristent. Sose tudtam, hogy a lelkem mélyén ilyen hisztérikus vagyok. Dehát, hogy tudhattam volna! Sose gondolkoztam azon, hogy hogyan reagálok majd az apám halálára! Nem volt indítékom, hogy ilyenen gondolkodjak! Az életem mondhatni tökéletes volt, egészen addig a napig. Egészen szeptember 11-ig, amire ezentúl minden nap emlékezni fogok, hisz nem törölhetem ki .Amire ezentúl mindig, minden emlékeztetni fog. Az utcák, az autók, a házunk, a házszámunk. Amit ezentúl minden nap végig kell gondolnom, és minden nap tisztáznom kell magamban!

Megint belém nyílalt a fájdalom, hogy megsértettem anyát. Lehet, bocsánatot kellene kérnem?

Amikor kissé elapadtak könnyeim, felálltam és lekászálódtam a lépcsőn. Anya a konyhában főzött, csak úgy, mint mikor elmentek a látogatók. Erőt vettem magamon, és kinyögtem az első szavakat, amik eszembe jutottak.

-Anya, nagyon sajnálom, amit mondtam!Nem gondoltam komolyan, csak elkapott a méreg, és a kétségbeesés. Tudod, hogy sose mondanék ilyet! - mondtam és magamban reménykedtem, hogy megbocsátott.

-Hát, eddig én is úgy hittem, hogy nem mondanál ilyet. Sőt! Eszembe se jutott, hogy majd egyszer a lányomtól azt kapom vissza, ahogy te fogalmaztál, leszarom a férjemet és a halálát.

-Anya tényleg nagyon sajnálom! Bocsáss meg nekem kérlek! - könyörögtem.

-Menj kérlek tanulni! - felelte ridegen.

-Anya kérlek bocsáss meg! - a könyörgésem kétségbeesésbe fulladt, és újra eleredtek a könnyeim.

-Hagyjál Amanda! Legalább egy kicsit!

Feladtam. Visszavonultam a szobámba, és magamra csuktam az ajtót. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy láttam anyán, hogy nem a nevelés miatt, és a belém diktált önérzet elérése miatt nem bocsát meg, hanem azért, mert tényleg megbántottam. Láttam arcán a fájdalmat, amit eddig sose mutatott meg. Még a baleset napján sem. Lehet, nem mosolygott, de a tekintete úgy is megnyugtató volt. Most pedig a nyugalom helyét átvette a meggyötörtség. Soha bele se gondoltam, hogy anya egy érzékeny nő! Sohasem láttam sírni, kisebb koromban sem. Sosem láttam a szenvedést, a megpróbáltatást rajta, csak azt a magabiztos kisugárzást. És most nekem köszönhetően megtört a mindig boldog, tökéletes nő. Megtörtem a megtörhetetlent.